A jaszkunline.hu társadalmi küldetése az, hogy a jövőben vármegyénk, városunk többé-kevésbé ismert személyiségeit is megszólaltassuk. Munkánk talán narratív történetírás, hiszen az élettörténetek, a sodró és gyors változások, közben pedig az állandóság, hiszen a tér és a közösség megteremtése van a fókuszban minden korban, politikai környezetben.
Első beszélgetőpartnerünk újságírói neve Simon Cs. József. Szolnoki születésű, édesapja révén jász származású. Humán értelmiségi. Képesítés nélküli pedagógusból lett szaktanár, később újságíró és szociológus. Az átmenet évtizedeinek, a változások nagy tanúja, „elszenvendője”, és mikrokörnyezeti alakítója.
————
Mindig tanultunk a feleségemmel együtt, mindig érdekeltek a kihívások. Így a felnőttkori tanulás is a szerelmemmé vált. De pályám elején még szocialista brigádot is vezettem. Játszótereket újítottunk fel és gyerekeknek is tartottunk sportfoglalkozásokat. Egész életutam során gyerekekkel, fiatalokkal szerettem mindig dolgozni.
Pálya, módosítás
Pályamódosítóként, képesítés nélküli pedagógusként kezdtem 27 évesen a tanári pályámat Besenyszögön 1982-ben. A történelem, valamint a magyar nyelv- és irodalom világát kellett bemutatnom a felső tagozatos órákon. Abban az időben sokkal több toleranciát, támogató hozzáállást tapasztaltam a kollégák részéről. De nekem könnyebb volt, mert a feleségem is segített és később a nagycsaládos tapasztalataimból is tudtam építkezni a pedagógusi munkámban.
Most mindenki végzi a maga dolgát. Nincs idő, nincs energia arra, hogy a kollégákkal szakmai beszélgetést folytassunk. Igazán nem alakult ki a pedagógiai pályán a mentor-tanárság intézménye sem. Egy fiatalt pedig mindig az elődök munkája, az elődök támogatása inspirál.
Faluból városba
Mivel a szolnoki Széchenyi lakótelepen kaptunk lakást, a besenyszögi egy év után a helyi K. Bozsó K. Úti Általános Iskolában vállaltam a tanulás mellett napközis tanári állást. Öt évet töltöttem ott. Évente meghosszabbított szerződéssel. Mindig volt olyan fiatal tanárnő, aki GYES-en volt. Az igazgatónő nagyon korrekt volt, mert egész nyárra szólt mindig a munkaszerződésem, nem maradtam fizetés nélkül. A lakótelepi környezet nagyon sok problémás gyereket jelentett. Robbanásszerű változás volt a lakótelepi életmód. Nemcsak a gyerekeknek, hanem a szülőknek is.
Helyettesítettem felső tagozaton és állandó napközis csoportom is volt. Ők alsósok voltak. Sétáló osztályom volt az akkori zsúfoltság miatt. 50-60 gyereket kísértem át a kolléganőmmel naponta a gyermekvárosból – ahol a tantermek voltak – a délutáni tanulószobára.
Sétálós tanár bácsi
Délután a kerítés megvédte a gyerekeket a külső környezettől. De láttam, hogy ez nekik nagyon kevés. Gyorsan megcsináltuk a leckét. Elkezdtem kijárni velük a lakótelepi játszóterekre. Vittem focilabdát, karika-játékokat. Kisebb gyalogtúrákat szerveztem. Az volt a lényeg, hogy visszaérjünk addigra, mire a szülők jöttek. Az, hogy kimegyek az iskolából a gyerekekkel, bátorság is volt, másrészt pedig nem megszokott volt, nem volt ennek gyakorlata. A gyerekek nyugodtabbak lettek, jobban is tanultak, nem volt fegyelmezési probléma. Ők is motiváltak voltak. Nem éltek vissza a bizalommal.
Érdekes módon, sosem kaptam tanfelügyeleti ellenőrzést, de kaptam üzenetet, hogy jól csinálom, hogy a gyerekekkel külön foglalkozom. A szabadság kis körei – a merev nagyrendszer ellenére – megtaláltak ebben az iskolai környezetben.
Az iskola épületében is találtam ki új dolgokat. A nyolcvanas évek második felében Házi Mozit szerveztem, 16 mm-es játékfilmeket vetítettem. Szilassy Lászlóné Zsóka nénivel, aki ekkor már nyugdíjas volt, közösen vezettünk kirándulós, ismeretszerző 7-8 hetes nyári napközis táborokat. Sokat tanultam tőle. Ez is élménypedagógia, tulajdonképpen honismereti jellegű volt. A több évtizedes programszervező munkám alapjait ekkor kezdtem lerakni. Együtt voltunk a gyerekekkel, a programokba tevőlegesen is belefolytam. Mindig szerettem a növendékeimmel közösen tevékenykedni. Szerveztem kerékpáros vándortáborokat is az ország különböző tájain. Később futóversenyekre, gyalogtúrákra vittem őket.
Az én feladatom volt a napközis táborban a pályázatkészítés a különböző technikai költségekre a városi tanácsnál. Akkor még egy A4-es oldalra elég volt leírni, hogy mit szeretnénk. Így tudtunk nyaranta csuklós busszal kirándulni Kecskemétre, Budapestre, Tiszapüspökibe strandolni. Nagy dolog volt ez akkor.
Tovább, tovább, tovább
A vízügyi szakközépiskola diákotthonában dolgoztam tovább nevelőtanárként 1988-tól 1993-ig. Ekkor behívtak főállású újságírónak a Szolnok Megyei Néplaphoz. 1998-ban, miután több kollégámmal engem is kitettek kényszervállalkozónak, visszajöttem kollégiumi tanárnak az időközben megalakult Szolnok Városi Kollégiumba. Délelőttönként vállalkozó újságíróként dolgoztam tovább. Ekkorra már elvégeztem munka mellett a debreceni egyetemen a művelődésszervező, illetve az ELTÉ-n a média szakot.
Mindig hittem abban, hogy a személyiségközpontú oktatás / foglalkozás és nem csak a poroszos előadás viszi előbbre a tanítást, az oktató- nevelő munkát. Ha úgy tetszik ez a tanoda-mozgalom és -módszertan előfutára volt, amit csináltam. Egyéni képességeket is figyelembevevő tehetséggondozás is zajlik ezáltal. Nem nosztalgia, de talán 30 éve befogadóbb volt erre a módszerre is a közoktatás és nem kellett külön fenntartóval/térben csinálni ugyanezt a munkát, ami a tanárok alapfeladata.
Sokféleképpen éltem meg a kilencvenes éveket. Nagyon parázs hangulatú fórumokon, tantestületi értekezleteken vettem részt saját iskolámban, de újságíróként is – ezekről gyakran tudósítottam –, ahol azt lehetett megbeszélni, hogy ki legyen a következő igazgató. Érdekes volt, hogy mégis kulturáltan zajlottak ezek a viták. Nem kellett felügyelni ezeket, és többségében mindig konszenzus született a nevelőtestület részéről. A mostani döntési mechanizmus nem tesz jót a kiválasztottnak sem. Hiszen ha úgy érzem, hogy nem lettem megméretve, nem áll mögöttem egy közösség bíztatása, támogatása, akkor nem tudok megfelelő eredményességgel dolgozni. Ugyan itt nem beszélünk coaching-ról, de ez egy vezetőnek alaptámogatás olyan pillanatokban, ami manapság sokszor van.
Ez is hatalmas különbség a mai viszonyokkal összehasonlítva. Őszintébbnek, nyíltabbnak gondolom azt az időszakot. A nagypolitika konfliktusai ma hatnak a társadalom mikro csoportjaira, szakmákra, ágazatokra. Sajnos ez a következménye annak, ha úgy állítunk valamit, hogy nincsenek igazi tények előttünk, csak feltételezések, belegondolások.
Hosszútávfutó tanár
Könnyebb a helyzetem, mint egy profi sportszervezet edzőjének – bár én is minőségi munkára törekszem atléta edzőként –, mert a Városi Kollégium Diákszövetsége Spuri Baráti Társasága olyan baráti közösség, amit a futás keretez, de nincs versenykényszer. Nincs ilyen nyomás rajtunk. A futókör 1999-ben alakult, több mint negyedszázada folyamatosan működünk. A sport is tehetséggondozás. Hat maratonfutót, több tucat félmaratonfutót kineveltem, de a legfontosabb, hogy gyerekek százai kóstoltak bele a mozgás örömébe. Hetente egyszer tudunk találkozni. Sikerül annyira motiválnom őket, hogy a tanév elejei 10-12 főből 5-6 gyerek mindig kitart az edzéseken a tanév végéig. Számos visszajelzést kapok a végzettektől, hogy már a saját családjukkal, gyerekeikkel futnak kisebb- nagyobb távokat, gyalogtúrákra járnak. Sokuknak a kollégiumi futókör alapozta meg a pályáját, mert testnevelő tanárok, katonák, vagy rendőrök lettek. Ezeknek a híreknek nagyon örülök!
Mindvégig, a mai napig fenn tudtam tartani párhuzamosan a két szerelmemet, a pedagógiai munkát és az újságírást. Mindez azért volt jó, mert a kollégiumban is tudtam diáklapokat szerkeszteni és gyerekeket bevonni a diákújságírói munkába. Gondoztam a diákok, kollégák kéziratait a különböző országos médiumokba, amelyek a technológia fejlődésével az intézmény honlapján is megjelentek, illetve ma is végzem ezt a munkát nyugdíj mellett, megbízásos jogviszonyban.
Mini újságíró-stúdiókat is vezettem. Az Arany János Tehetséggondozó Programban szerveztük ezeket. Sajtóműfajok megismerése, terepismeret, utcasarkok, kocsmák, vélemények megismerése és leírása. Szóval izgalmas hétvégi programok voltak ezek mindenkinek.
És lám az élménypedagógia megint csak visszaköszönt. Ezzel együtt kevesebb fegyelmezési probléma adódott. Örök érvényű dolog: az unatkozás mindig rossz tanácsadó, a magunkra fejlesztőleg ható tevékenység visz előre. A sportban kitartó fiatalok a tanulásban is odatették magukat. Ehhez kell megtalálni a partnereket egyéni, családi és intézményi szinten, mert önmagában egy tanár sem csinál nyarat. A csapatmunka a legfontosabb. Így szerintem nem azon múlik az oktatási munka sikere, hogy kicsi, vagy nagy az intézmény, azon múlik, hogy milyen a szakmai identitása az ott dolgozó kollégáknak. Sokszor nem csak az anyagiakon múlik a dolog.
Ha az egyéni életutakat nézzük, akkor hatalmas segítség az Arany János Tehetséggondozó Program (AJTP), amely a 2000/2001-es tanévtől kezdve működik. Ugyancsak nagy lehetőség volt az Arany János Kollégiumi- Szakközépiskolai Program (AJKSZP), amely 2007-től 2023-ig az esélyteremtést és a felzárkóztatást segítette a kollégium és a szakképző iskolák szoros együttműködése által. A két program között adott esetben átjárhatóság is volt a kollégiumon belül. Olyan lehetőség volt, hogy a gimnazistáknak szóló AJTP-ből át lehetett jönni az AJKSZP-be, szakmaszerzés céljából. Vagyis minden programba felvettnek biztosítva volt a szociális háló, így valamilyen eredményt így vagy úgy elért, el tudott indulni az életben. Az AJKSZP költséges program volt – meg is szüntették 16 év után –, de az oktatási programba invesztálni kell! A gyerekeknek ez nagyon sokat jelentett. Sok családból egymás után jöttek a testvérek a programba. Csaknem két évtizeden át mindkét programban dolgozhattam. Magam is nagyon sokat tanultam, egyéni érdeklődésen alapuló, újszerű, élménypedagógiai programelemek bevezetésével, a szociális integrációval kísérletezhettem.
Egy kis sajtótörténet
A rendszerváltás első éveiben többféle sajtó periodika volt Szolnokon. A Szolnoki Nevelő című lapot Tál Gizella újságíró kolléganőm indította el. Ő kért tőlem pedagógiai, oktatási témájú tudósításokat, jegyzeteket. Ekkor már a Néplap ,,Szerkesztőség postájából” rovatába sajtólevelezőként írtam. Írásaim egyre többször megjelentek a lap belső oldalain is. Így figyelt fel rám. Volt egy írógépem, amit bevittem a kollégiumba, és éjszakai ügyelet alatt begépeltem a tudósításokat. Néhány gyerek panaszkodott is, hogy nem tud aludni a kopogástól. Másnap délelőtt bevittem a szerkesztőségbe az anyagokat. A Jászkun Krónika megalakulásakor volt egy kis űr, pótolni kellett a kollégákat a Néplapnál. Az akkori főszerkesztő, Hajnal József felkért, vállaljak főállást náluk. Elvállaltam, mire azonnali kikérőt küldött a diákotthon vezetőjének. 1993. márciusától dolgoztam a Néplapnál. Az első három évem nagyon sűrű és mozgalmas volt. A Kultúra, Kitekintő, Megyeházi Napló elnevezésű tematikus oldalakat szerkesztettem, olvasószerkesztője voltam kistérségi oldalaknak. 120 szombati riportot, 150 jegyzetet írtam, sokat átvett másodközlésre a Tallózó. Sokat tanultam ekkor Budai Mátyás, dr. Bistey András szerkesztő kollégáimtól. Utaztam vidékre is, gazdája voltam a kistérségi / járási oldalaknak. A vidéki tudósítók közül helyettesítettem a Népszabadságos kolléganőt, a megyei MTI tudósítót és a Szabad Föld helyi újságíróját is.
1995-től 1998-ig egyéni „kényszer” vállalkozónak soroltak át a Néplapnál. Elvállaltam a jászberényi, majd a mezőtúri kistérségi irodák beindítását. Saját költségemen újságíró gyakornokokat tanítottam be magam mellé. Az akkori jászberényi gyakornokom, akit 13 jelentkező közül választottam ki, jelenleg is dolgozik, már a jászberényi tévénél. Közben posztgraduális képzés keretében végeztem Budapesten a média, majd a szociológia szakot.
A szolnoki szerkesztőségben azzal vádoltak a hátam mögött, hogy kizsákmányoló, kapitalista vagyok. Hogy pénzem legyen a gyakornokom bérére, vállalkozó újságíróként ugyanis egyre több lapnak dolgoztam. Az MTI, Népszabadság mellett a Szabad Földnek, Köznevelésnek, Kiáltásnak, Humanitásnak, Új Katedrának, Napi Gazdaságnak és egyéb periodikáknak több-kevesebb rendszerességgel a 2000-es évek közepéig. Ezt követően a kollégiumi tanár munkakörömben vállalt sokrétű feladatok miatt külső megbízásokat már nem fogadtam. 2007-től az AJTP, majd az AJKSZP országos online hírújságokba, és a saját honlapunkra dolgoztam, immár kollégiumi feladatként. Ezek az írások felölelik a tehetséggondozó program teljes spektrumát. A programhétvégék, a kollégiumi ünnepek hangulatát, egy-egy sikeres programról a szakmai értékeléseket, beszámolókat. Az újságírói munka mellett a programszervezői munkámra és a futóköröm működtetésére is sok időt szántam. Fárasztó, de nagyon szép, mozgalmas évtizedek voltak. Vezető kollégáimmal 2016-2023. között nagyon komoly kiadványszerkesztői munkát végeztünk el. Hat kollégiumi jubileumi-, tanulmány-, dokumentumkötetet, módszertani kiadványt jelentettünk meg, volt köztük országos megjelenésű is. A köteteknek olvasószerkesztője, gyakran írója is voltam.
Jelenleg is folyamatosan gondozom a kollégiumi honlapra szánt tanulói, és tanári írásokat. Ma már komoly presztízse van az online megjelenésnek. Munka- és időigényes feladat a szövegek gondozása, javítása, de ez által egy nagyon speciális egyéni készség- és képességfejlesztés valósul meg. Egyfajta pályaorientáció, tehetséggondozás ez is egyes tanulóknál a média világa felé, miközben javul a helyesírásuk, fejlődik az írásbeli kifejezőkészségük, szókincsük. Mindez hozzájárul a hétköznapi praktikus műveltségük fejlődéséhez, sikeresebb emberek lehetnek ez által az élet bármely területén.
Legyél a saját utad győztese! – ezt szoktam mondani a gyerekeknek, amikor rendszeres írásra, vagy a futóköri edzések ugyancsak rendszeres látogatására biztatom őket! A hátrányos helyzetűek segítéséért végzett újságíró munkámért 1993-ban megkaptam a Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete által alapított Szociális Munkáért kitüntető érmet és oklevelet, valamint a hátrányos helyzetű tanulók segítéséért 2008-ban a Teleki Blanka-díjat. Mindkét elismerésre egyformán büszke vagyok. Amikor látom diákjaim arcán szétáradni a spotsikerek keltette flow-élményt, örömöt, ez motivál még mindig a további munkára.
Dr. Szarvák Tibor